E.T., Party, party, Keresztapa III., A nagy Lebowski és még vagy tucatnyi - itthon méltán, vagy méltánytalanul az ismeretlenség homályába vesző - angol/amerikai film. Mi bennük a közös? A helyes válasz: Declan Patrick MacManus. Az meg ki? Egy londoni klubzenész, aki nevét - példaképéről - először Elvis-re "magyarosította", majd kiegészítve anyja családnevével, végkép lemondott a skót hangzású családi örökségről. Aztán - kinőve London környéki kocsmazenekarát - komolyan nekidurálta magát a zeneszerzésnek, s mire észbekapott, már egyik megrendelés követte a másikat. Filmzenék, betétdalok, egészen a világhírig.
Világpremier felvétel! Hirdeti büszkén az antipopsztár fotójával ellátott lemezborító. Én meg - kissé talán cinikusan - arra gondolok, hogy szinte bizonyosan kibírt volna még az emberiség néhány évet anélkül, hogy Elvis Costello balettzene-CD-je pörögne a házi-hifiben.
Mert miről is van szó? Adott egy szimpatikus, ráadásul tehetséges (idén ötven éves) zeneszerző, aki a maga műfajában (popzene?, rock and roll?, slágergyár?) sokszor - na jó, legfeljebb, ha kétszázszor - már bizonyított. (Film)slágerek tömkelegével, turnék tucatjaival adva hírt magáról, talentumáról. Sokszoros díjesők, s végül(?) a hírességek csarnoka. Mi jöhet még...?
Aztán egy szép napon megkeresik a mestert, hozna már össze valami balettzenefélét a Reggio Emilia tartományban székelő Aterballetto Szentivánéji-adaptációjához. A shakespeare-i alapanyag remek - álom, tündérek, koboldok, bumburnyákok és uralkodók -, s Costello nem is hagyja ki a stiláris játék lehetőségét. Elméletileg. Szándékai szerint. Különbséget tesz az egyes szereplőcsoportok megjelenítésében is. Elméletileg. A műsorfüzet leírása szerint. Mert a hallható végeredmény egészen más.
Alig másfél perces szösszenetek váltakoznak weberni mértékkel nézve örökkévalóságig tartó hárompercesekkel. Ennyi idő akár elég is lehet egy kiadós slágerhez (a Beatles nótái közt alig-alig találni lágytojás-főzésnél hosszabb ideig tartó műremeket), de aligha elegendő egy szimfonikusnak kikiáltott műfajban. Ráadásul a fragmentumok is tovább tördelődnek, nyilván az adott színpadi jelenetnek megfelelően. Akár egy jó rajzfilmben.
Régi alapigazság, hogy slágerek egymásutánja még nem válik musicallé, zenei apróötletek jegyzékéből sem lesz klasszikus műalkotás. Ez utóbbinak ugyanis időre van szüksége. Hogy a hangok megéljenek. Egy dallam megszülessen, kibontakozzon, és elérje a tetőpontját. A vállalás tehát szép (időről időre meg is próbálja valaki, Szörényitől Paul McCartney-ig), de az eredmény szinte borítékolhatóan siralmas.
Persze az is igaz, hogy fele ennyire sem zavarna a nagyforma hiánya, ha a zenei anyag vizuális élménnyel párosulna. Hisz ezért találták ki. El tudom képzelni, hogy egészen más hatást tesznek a rövid kis tételek egy látványos balett "kísérőjeként". Ismervén a showbiznisz törvényeit, biztos vagyok benne, hogy a DVD-re sem kell sokat várnunk. Mint ahogy az is világos, hogy egy jó húzónévvel szinte minden eladható. Elvis Costello - már eddig is földig érő - diszkográfiája pedig újabb címmel bővült.
|